NEGYEDIK FEJEZET

melyben Simon Templar szunyókál egyet a Green Parkban és felfedezi, hogy a fogpasztát másra is lehet használni

 

Az Upper Berkeley Mewstól a Ritz szállodáig az Angyal körülbelül négy perc alatt tehette volna meg az utat, figyelembe véve hosszú lépéseit és energiáját. Simon Templar, mint barátai mondogatták, a gyorsvonat sebességével tudott átvágni Londonon, nála lendületesebb férfi nem akadt az egész fővárosban. Minden mozdulata hihetetlenül kiszámított volt, igazi kalóznak, az élet kalózának látszott, főleg, amikor Londont járta különös megbízatásai során, hihetetlenül gyors lépteivel, miközben kalapja kalózos anakronizmussal, ferdén a fejébe csapva árnyékolta be harcias trubadúr ábrázatát.

De mindebből semmi nem látszott azon a szürkeszakállas öregúron, aki ezen a vasárnapon délelőtt féltizenkettőkor lépett ki az Upper Berkeley Mews átalakított garázsából. Egyáltalán nem látszott kalóznak, még ötven évvel ezelőtt sem lehetett volna az; és ha az illedelmesen vad napok során, ifjúkorában valaha is törvénytelen szándékok lappangtak volna elméjében, azóta már biztosan eltemette az ilyen zavaró gondolatokat. Lassan, szinte bocsánatkérően lépkedett, mintha kételkedett volna abban, hogy joga van szabadlábon lenni; s amikor a Piccadillyre ért, megállt a járda szélén és tehetetlenül pislogott sötét szemüvege mögül a nem éppen nagy forgalomra. Olyan tehetetlen és aggódó volt, hogy egy detektív, aki már órák óta őt kereste, meghatottan felajánlotta, hogy átvezeti őt az úton. Miután a Scotland Yard egyik rendőrbiztosa teljesítette napi jó cselekedetét a roskatag pátriárka becsoszogott a Green Parkba a Ritz szállóhoz közel eső kapun át, keresett egy árnyékos padot, leült, összefonta a karját és hamarosan úgy látszott, hogy elszunnyadt…

Egy óra hosszat bóbiskolt, aztán lassan feltápászkodott és ugyanazon a kapun át amelyen bejött, kicsoszogott a parkból és befordult a Ritz árnyékába. Tétovázás nélkül haladt át a forgóajtón, és antik megjelenésének köszönhetően a hotelszolga, aki odabenn fogadta, nem próbálta kidobni, hanem tiszteletteljesen köszöntötte, remélve, hogy milliomosnak bizonyul, vagy legalábbis grófnak.

– Rudolf herceggel szeretnék beszélni – szólalt meg az Angyal olyan hangon, hogy a hotelszolga majdnem a földig hajolt.

– Kit jelentsek be, uram?

– Küldje föl a névjegyemet.

Az Angyal a mellényzsebében kotorászott, ahol nagy választék volt névjegyekből, s az, amelyet erre a kiruccanásra magával hozott, Lord Craithness neve állt. A névjegy hátára ráírt valamit. „Maidenhead, június 28”.

Ezen a napon látta utoljára a herceget – ezen a napon halt meg Norman Kent.

– Méltóztassék helyet foglalni, lordságod.

Lordságod helyet foglalt. Csak öt percig várakozott a komoly és türelmes arisztokrata, amikor a hotelszolga visszatért és közölte, hogy a herceg várja – amint ezt Simon előre tudta.

Bármely színielőadáson tökéletes karaktertanulmány lett volna, ahogy az Angyal lassan és méltóságteljesen végigment az első emeleti folyosón, belépett a herceg lakosztályába és előkelő nyugalommal várt, amíg az inas bejelentette.

– Lord Craithness.

Az Angyal hallotta, hogy az ajtó becsukódik mögötte és a szakállába mosolygott. Pedig nem is tudta, miért lett jókedvű, hiszen ebben a pillanatban minden eszébe jutott, amit ezzel az emberrel való első és utolsó találkozása kapcsán soha nem felejthetett el… A most vele szemben ülővel kapcsolatban nem voltak kellemes emlékei. Ismét látta a Temze-parti barátságos házat, az árnyékos, virágos kertet a kitárt franciaablakokon át, a pázsit mögött napsugarak csillogtak a víztükrön, látta Norman Kentet, akinek sötét szemében különös béke tükröződött, Rayt Marius visszataszító ábrázatát és a herceget… Rudolf herceget, aki a legnyugodtabb volt közülük. Sima és embertelen volt ez a nyugalom, acél és bársony volt ez az ember, kifogástalanul öltözött, előkelő és fölényes – éppen olyan, mint ebben a pillanatban, amikor látogatójára bámult, felhúzott, kérdő szemöldökével… Egy szemrebbenéssel sem árulta el, hogy mi jár a fejében. Aligha felejthette el a névjegyre írt dátumot, s azt sem képzelhette, hogy jó hírt várhat ezek után, mégis tökéletesen ura volt önmagának…

– Ön csodálatos ember – mondta az Angyal. A herceg vállat vont.

– Ön előnyben van velem szemben, én nem tudom, hogy kicsoda.

– Olyan gyorsan elfelejtette?

– Igen sok emberrel találkozom.

Az Angyal felemelte a kezét, levette a szürke parókát, szemüvegét és a szakállát… és fölegyenesedett.

– Pedig kellene emlékeznie rám – mondta.

– Kedves Mr. Templar! – a herceg elmosolyodott. – De miért ez az elővigyázat? Vagy növelni akarta a meglepetést, amelyet látogatásával szerzett nekem?

Az Angyal nevetett.

– Az elővigyázatra szükség volt. Ezt ön is tudja. De el kell ismernem, hogy szépen fogadott… fenség. Igaz, sose láttam, hogy megrebbent volna a szeme, s jól emlékszem arra, hogy önuralma volt a legnagyobb varázsa.

– De igazán el vagyok ragadtatva, hogy meglátogatott.

– Valóban? – kérdezte Simon Templar kedvesen.

 

2.

 

A herceg lapos, aranyból készült cigarettatárcát nyújtott felé.

– Remélem, rágyújt.

– A sajátomból – felelte az Angyal nyájasan. – Úgy vélem, csak ezt a fajtát szívhatom biztonságosan – a szívem már nem a régi.

A herceg vállat vont.

– Ön pályát tévesztett, Mr. Templar – mondta sajnálkozva. – Diplomatának kellett volna mennie.

– Valószínűleg megálltam volna a helyemet – jegyezte meg Simon szerényen.

– Úgy emlékszem, egyszer felajánlottam már, hogy lépjen a szolgálatomba.

– Valóban.

– És ön visszautasította az ajánlatot.

– Így volt.

– Talán meggondolta a dolgot?

Az Angyal elmosolyodott.

– Nézze – mondta. – Tegyük fel, hogy így van. Tegyük fel, hogy azt mondanám, elfelejtettem legkedvesebb barátom halálát. Tegyük fel, hogy mindaz, amiben valaha hittem, amiért valaha harcoltam – amiért barátom az életét adta – már nem jelent semmit számomra. Akkor szívesen fogadna?

– Őszintén szólva – mondta a herceg – nem. Én csodálom magát. Ismerem a képességeit és sokat adnék azért, hogy a szolgálatomba álljon. De ez csak egy ötlet, ábránd. Ha maga köpönyeget fordítana, már nem lenne az, aki, és egyáltalán nem lenne kívánatos partner számomra. Milyen kár…

Simon odalépett egy székhez. Leült, a kavargó cigarettafüst fátyolán át figyelte a herceget, aki egy másik szék karfájára telepedett. Hosszú, vékony szipkát dugott tökéletes fogai közé és halvány mosollyal viszonozta a pillantást, majd bemutatta leírhatatlan eleganciájú kézmozdulatainak egyikét.

– Mivel nem azért jött, hogy felajánlja a szolgálatait – jegyezte meg – feltételezem, hogy más oka volt a látogatásra. Rátérhetnénk a dologra?

– Úgy gondoltam, hogy elcseveghetnénk egy kicsit – mondta az Angyal hűvösen. – Az elmúlt huszonnégy órában sok zavaros dolgot szimatoltam meg a levegőben, és úgy vélem, ön talán mondhat egyet-mást, ami tisztázza az ügyeket. Természetesen, csak egy dologról van szó. Reméltem, hogy drága barátunk, Marius is itt lesz.

A herceg az órájára pillantott.

– Minden percben várom. Egyébként ő a felelős a barátja szerencsétlen… izé… balesetéért. Attól tartok, hogy Mariusnak sosem volt higgadt vérmérséklete.

– Ezt az egy dolgot akartam már megtudni hetek óta – mondta az Angyal nyugodtan és egy pillanatig mintha kéken izzó láng villant volna a szemében.

Aztán újra elmosolyodott.

Nagygyűlés lesz, ugye? – mormolta. – És annyi mondanivalónk lesz egymásnak… De talán ön szeretné megnyitni a tanácskozást… fenség. Például, hogy van Heinrich?

– Azt hiszem, kifogástalan az egészségi állapota.

– És mit mesélt a rendőrségnek?

– Oh! Gondoltam, hogy felteszi ezt a kérdést.

– Határozottan kíváncsi természet vagyok.

A herceg finnyásán verte le a hamut cigarettájáról a hamutartó peremén.

– Ha tudni akarja, azt mondta, hogy a nagybátyja – aki súlyos beteg és időnként heves rohamok gyötrik – tegnap érkezett meg Münchenből. Maga belépett a házba, azt állította, hogy orvos, s mielőtt ő megcáfolhatta volna ezt, maga revolvert szegezett rá. Ezek után közölte vele, hogy maga az Angyal és elrabolta a nagybátyját. Dusselnek természetesen halvány fogalma sem volt róla, hogy miért tette… és ennek a problémának a megoldását természetesen a rendőrségre bízta.

Az Angyal elismerően bólintott.

– Minden elismerésem Heinriché.

– El kell ismernie, hogy ügyes magyarázat volt.

– Részemről a fáklyásmenet.

– De a maga stratégiája is ragyogó, Mr. Templar! Még ha nem is közölték volna velem, hogy az ön munkája volt, akkor is felismertem volna a művész keze nyomát.

– Hiába, mi profik… – sóhajtott fel az Angyal.

– És hová vitte a hölgyet?

Ez a kérdés olyan könnyeden s mégis határozottan hangzott, hogy az Angyalnak egy pillanatra elakadt a lélegzete. Aztán felnevetett.

– Oh, Rudolf, ez nem volt méltó önhöz!

– Többnyire természetesen viselkedem – mondta a herceg bosszankodás nélkül. – Maga tudni akart valamit… megkérdezte tőlem… én válaszoltam. Ezek után követtem a maga példáját.

Az Angyal mosolyogva megcsóválta a fejét és lejjebb húzódott a székben, tekintetét a rendkívül érdektelen mennyezetre szegezte, s rendkívüli belső vidámsággal azon töprengett, vajon milyen gondolatok cikázhatnak a szemközt ülő rendíthetetlen hidalgo agyában. Töprengett… bár jól tudta, hogy csak időpazarlás lenne, ha megpróbálna kiolvasni valamit a herceg arckifejezéséből. A herceg méltó ellenfél, sőt, talán több is annál egy ilyen játszmában. Ha Simon azzal a szándékkal jön ide, hogy megküzdjön vele – micsoda párbaj lehetett volna! Szavaik máris kardként keresztezték egymást, mindegyik próbára tette a másik bátorságát, és mindketten hallgatólagosan megállapították, hogy nem táplálhatnak illúziókat a másikkal kapcsolatban: egyikük sem változott. Döfés és szúrás, támadás és riposzt – minden mozdulat tökéletes, könnyed, sima volt… és eredménytelen… Egyikük sem engedett egy jottányit sem… És most kölcsönös megegyezéssel szünetet tartottak.

Tekintetük találkozott, mindkét pillantásban halvány mosoly villant.

– Úgy látszik – jegyezte meg a herceg udvariasan –, mintha láthatatlan fegyverekkel küzdenénk. S mindketten egyformán hátrányban vagyunk.

– Nem egészen – vetette ellen az Angyal.

A herceg könnyedén legyintett.

– Megegyezhetünk abban, hogy maga olyan akadályt jelent, amelyet szeretnék eltávolítani az utamból. Átadhatnám a rendőrségnek…

– De akkor esetleg kínos kérdésekre kellene felelnie.

– Pontosan. Ami pedig a magánakciót illeti…

– Nehéz dolog itt a Ritz szállóban.

– Rendkívül nehéz lenne. De jó okom van azt hinni, hogy ideiglenesen a birtokában van valami… vagy volt…, amit feltétlenül vissza kell szereznem.

– A jó öreg Heinrich bátyóra gondol?

– Az előny az én oldalamon az, hogy tudom, miért kell visszaszereznem… öntől.

– Talán.

– És cseréről szó sem lehet.

– Természetesen.

– Így hát megint elértünk a holtpontra.

– Nem egészen.

A herceg összehúzta a szemét.

– Valamiről megfeledkeztem volna?

– Elképzelhető.

Egy pillanatnyi csend támadt, s a csendben az Angyal hihetetlenül kifinomult hallásával valami neszt érzékelt a szoba előtti folyosóról. Ebben a másodpercben a csöndet megtörve hanyag kopogtatás hangzott az ajtón. A komor vidámság, amely már percek óta bizsergett az Angyal bensőjében, most ott táncolt a szemében.

– Fenség…

A küszöbön Marius állt, mit állt, fenyegetően tornyosult, arcán olyan diadal lángolt, amely modellként szolgálhatott volna bármely förtelmes pogány bálványhoz, s vékony, rekedtes hangjából is diadal sugárzott.

Aztán meglátta az Angyalt és megtorpant.

– Amint látja, vállalkozó szellemű fiatal barátunk ismét itt van velünk, drága Mariusom – szólalt meg a herceg barátságosan. Simon Templar legangyalibb mosolyával emelkedett fel a székről.

 

3.

 

– Marius… öreg barátom!

Az Angyal a szoba közepén állt, karcsún, vakmerőn, hátrasimította a kabátját, majd kezét a csípőjén pihentette; s a lassú nevetés kihívó ereje, amelyre a másik férfi jól emlékezett, ott csillogott a hangjában. Nemtörődöm pillantással tetőtől-talpig végigpásztázta Mariust, a hideg acél fénye csillant elő megvetően vidám tekintetéből.

– Oh, drágaságom! – szólalt meg lusta, félig nevető hangján. – Hol volt annyi hónapig? Miért nem jött el hozzám, hogy a kezemet fogja, és a régi szép napokról csevegjünk, amikor annyit mulattunk együtt? És mennyi nótát énekeltünk… És emlékszik, hogy szegezte rám revolverét egy éjszakán, első kis játékunk alkalmával, és hogyan rúgtam bele… izé… egy bizonyos testrészébe?

– Mariusnak jó memóriája van – mondta a herceg szárazon.

– Nekem is – sugárzott az Angyal, és mosolya kissé feszült lett. – Oh, Szépfiú, örülök, hogy ismét látom!

Az óriás megfordult és dühösen szónokolni kezdett anyanyelvén, de a herceg félbeszakította.

– Beszéljünk angolul – mondta. Ez sokkal érdekesebb lesz Mr. Templar számára.

– Hogyan került ide?

– Felsétált.

– De a rendőrség…

– Mr. Templar és én már megtárgyaltuk ezt a kérdést, kedves Mariusom. Igaz, hogy Dusselnek vádat kellene emelnie, hogy fedezze magát, de bizonyos szempontból kényelmetlen lenne számunkra, ha Mr. Templart letartóztatnák.

– Igen kínos lenne, hiszen tudják – mormolta az Angyal együttérzően.

A herceg friss cigarettára gyújtott.

– De mi újság a mi ügyeinkben, kedves Mariusom? – kérdezte a herceg. – Úgy látom, amikor megérkezett, elégedett volt magával.

– Sikerrel jártam.

– Barátunkat bizonyára érdekli a dolog.

Marius az Angyalra nézett, ajka rosszindulatúan megvonaglott.

És az Angyal emlékezett rá, mi is játszódott le kettőjük között.

– Miss Delmar biztos kezekben van – mondta lassan az óriás.

Simon mozdulatlanul állt.

– Amikor felhívott… emlékszik… azért, hogy dicsekedjen,… megkérdeztem a központtól a számát. Aztán átlapoztuk a telefonkönyvet és megtaláltuk a maga címét. Miss Delmar egyedül volt. Semmi bonyodalom nem merült fel, bár azt reméltük, hogy önt és néhány barátját ott találjuk…

– Blöfföl – mondta az Angyal nyugodtan.

– Nem hiszem, kedves Templarom – válaszolt a herceg előzékenyen. – Doktor Marius roppant megbízható ember. Emlékszem, hogy az egyetlen hiba, amelyet elkövettünk, tőlem származott, és ő óvott is, hogy ne menjünk bele.

Marius közelebb lépett.

– Egyszer… amikor megütött engem… – mondta gyűlölködve. Amikor egy trükkel hosszú évek munkáját tette tönkre… a barátja megfizetett érte. És maga…

– Én is megfizetek – mondta halványan mosolyogva az Angyal.

– Maga…

– Kedves Mariusom! – szakította félbe ismét a herceg. – Legyünk gyakorlatiasak. Maga sikerrel járt. Rendben. Most fiatal barátunk ismét beleavatkozott az ügyeinkbe, s mivel olyan kedvesen a kezünkbe adta magát…

Az Angyal hirtelen felnevetett.

– Mit csináljunk a hullával? – mormolta. – Nos uraim, időt kell adnom önöknek, hogy végiggondolják a dolgot. Nem szeretném, ha azt hinnék, szerzett egy pár ősz hajszálat nekem Marius fecsegése Miss Delmarral kapcsolatban. Kedves Mariusom, az ilyen halandzsák már kimentek a divatból!

– Még mindig azt hiszi, hogy blöffölök? – gúnyolódott az óriás. – Majd rájön…

– Feltétlenül – bólintott Simon. – Nem gondolja, Szépfiú, hogy ez egy tündéri szakáll? Úgy festek benne, mint Ábrahám a szélviharban…

Az Angyal szórakozottan felszedte álöltözetét, állára erősítette a szakállt, orrára csúsztatta a sötét szemüveget. Kalapja a padlóra esett. Amikor lehajolt érte, odébbrúgta. A második kísérlet hasonló eredménnyel járt. S mindezt olyan fiús ártatlansággal cselekedte, hogy Marius és a herceg csak bizonytalanul töprenghettek, mi oka lehet az Angyalnak ilyenfajta gyerekes bohóckodásra, amikor Simon lélegzetelállító nyugalommal befejezte a manővert.

A kalap üldözése során odaért az ajtóhoz. Nyugodtan, minden sietség nélkül felemelte a kalapot és a fejébe csapta.

– Az erős, hallgatag férfi eltávozik az éjszakába – szólalt meg. – De hamarosan ismét találkoznunk kell. Au revoir, édes kerubjaim!

Az Angyal egy villanásnyi idő alatt kívül termett a nappali ajtaján, és egy másodperccel később a nappali külső ajtaja is becsapódott.

Simon azzal a szándékkal látogatta meg a herceget, hogy információkat szerezzen, de mindezt határozottan kidolgozott terv nélkül tette, ahogy általában az ilyen dolgokat csinálni szokta. Az Angyal az alkalmak embere volt; azt tartotta, hogy a bonyolult tervek kieszelése csak fölösleges energia pocsékolás, mert egy váratlan fordulat miatt a legkitűnőbb elképzelés is csődöt mondhat… és ezeket a meglepetéseket, hirdette Simon, csak akkor lehet teljes mértékben kihasználni és a magunk javára fordítani, ha semmi előzetesen kidolgozott terv nem zavarja az embert. Ha az Angyal egyáltalán számíthat valamire, akkor az csak az, hogy Rayt Marius megérkezése az evangéliumi hírhozó szerepében sokat eláruló szóváltást eredményez majd, mielőtt a beszélgetés a jövendő temetésekre terelődne. És valóban, a csevegés sokat ígérő légkörben zajlott, egészen addig, amíg a herceg gyakorlatias húrokat nem kezdett pengetni. De Rudolf hercegtől ez várható volt, ezért kergette az Angyal a szökevény kalapot…

 

4.

 

A hirtelen távozás ügyes munka volt, mire Marius megmozdult, az Angyal már köddé vált. A herceg visszatartotta.

– Kedves Mariusom, most már fölösleges lenne lármát csapni.

– Le lehetne tartóztattatni…

– De azt is be kell látnia, hogy ha elszánja magát, olyan dolgokat mondhat el rólunk, amelyek sokkal bosszantóbbnak bizonyulnának, mint az, hogy beavatkozott az ügyeinkbe…

– Egyszer már átvert bennünket, fenség…

– Még egyszer nem fogja megtenni… Üljön le, Marius, üljön már le! Valamit el kell mondania nekem.

Az óriás türelmetlenül vetette magát egy székbe. A herceg tökéletesen higgadtnak látszott… a cigaretta egyenletesen izzott hosszú szipkájában, finom vonásain semmiféle érzelem nem tükröződött.

– Elvittem a lányt – közölte Marius röviden. – Leküldtük Salthambe. Ma éjszaka megérkezik a hajó, Vaszilov is rajta lesz. Amint kiérnek a nyílt tengerre – meglesz az esküvő… a kapitány az én emberem.

– Azt hiszi, ez elegendő kihívás lesz?

– Mindennél biztosabb vagyok benne. Ismerem Lessinget. Én magam keresem fel… diszkréten persze… és garantálom, hogy elfogadja az ajánlatomat. Egy héten belül ön bevonulhat Ukrajnába.

Az Angyal a fürdőszobában minden szót hallott. Igaz, hogy becsapta a lakosztály külső ajtaját, de a hálószoba ajtaja is remek kijáratnak bizonyult. Az már nyilvánvaló volt korábban is, hogy információkért jött a Ritz szállóba.

A nappali és a hálószoba közötti ajtó nyitva volt, a háló és a fürdőszoba között szintén. Miközben hallgatózott, az Angyal szórakozást is talált magának.

Kézbe vette Rudolf herceg fogkrémes tubusát, amelyben gyönyörű, rózsaszín krém volt, a fürdőszoba csillogó, zöld csempéi csábító felületet nyújtottak a művészi kísérletezésre. Az Angyal úgy használta a fogkrémet, mint egy főszakács, aki különleges cukorbevonattal díszít egy tortát. Tökéletes, hat hüvelyknyi átmérőjű kört rajzolt a fürdőszoba falára, a kör alsó részéről merőleges vonalat húzott lefelé, amely hamarosan két, egyforma hosszúságú vonalra ágazott szét, és az első merőleges vonalon átlósan újabb két vonalat rajzolt felfelé…

– Megtették a többi előkészületeket is? Minden rendben van, Marius?

– Tökéletesen. Ön is olvashatta a lapokban, fenség, hogy a feszültség nem is lehetne nagyobb. Már csak ki kell biztosítani a gránátot. Ma sürgönyt kaptam legbizalmasabb bécsi ügynökömtől – bekódoltam a szöveget…

A herceg átvette a papírt, elolvasta, aztán nyugodtan, némán járkálni kezdett a szobában.

Nem volt nyugtalan, türelmetlen járkálás, megfontolt, kimért léptek dobbantak a szobában, olyan simák, kecsesek és sokatmondóak, mint a herceg mozdulatai. Kezét összekulcsolta a háta mögött, a vékony szipka kinyúlt fehér fogai közül, homloka derűs volt és ránctalan.

Marius várakozva ült a széken, mint valami hatalmas, groteszk, barbár kőbálvány. Kifürkészhetetlen, csillogó szemekkel figyelte a herceget.

Simon Templar most végezte az utolsó vonásokat kis rajzán.

Mindent megértett, amiről azok ketten beszéltek. Egykoron hátrányban érezte magát a herceggel szemben, mert egy szót sem tudott annak anyanyelvén, de azóta minden szabad idejét, éjt nappallá téve annak szentelte, hogy ennek elsajátításával is növelje már amúgy is tekintélyes nyelvtudását. Ezt a tényt nem árulta el a hercegnek rövid találkozásuk alkalmával – sem kedve, sem alkalma nem lett volna erre.

A herceg váratlanul megszólalt.

– Barátunk, Mr. Templar egyszer megmentette az életemet. Erről nem feledkezhetek meg. De amikor Maidenheadben rászedett, azt hiszem, kiegyenlítettem a számlát.

– Túl is fizette, fenség – mondta Marius gyűlölködve. – Ha ez az árulás nem jön közbe, már régen elértük volna a célunkat.

– Olyan kár… ezt be is ismertem neki. Olyan tevékeny és őszinte fiatalember.

– Kotnyeles fajankó!

A herceg megrázta a fejét.

– Kedves Mariusom, az ember nem engedheti meg magának, hogy egyéni ellenszenve befolyásolja, ha tárgyilagosan akar megítélni valakit – mondta csendesen. – Másrészt a tárgyilagos vélemény sem befolyásolhatja elhatározásainkat. Őszintén kedvelem a barátunkat –, de ez egy okkal több arra, hogy biztassam magát, távolítsa el az utunkból. Természetesen igyekezni fog majd Miss Delmar nyomára bukkanni, ha rájön, hogy maga igazat mondott.

– Segíteni fogok neki – egy bizonyos pontig.

– És aztán megszabadul tőle… a maga módján.

– Nem fogok hibázni – mondta az óriás dühösen, a herceg halkan felnevetett.

A fürdőszobában Simon Templar, roppant angyali mosollyal az arcán, jelképes glóriát rajzolt formás önarcképére – kackiás szögben és kínosan pontos perspektívában.